Freund Tamás: Jelenkori kihívások

(A szerzõ agykutató, akadémikus)

Elõtérbe kell kerülniük a belsõ világunkból származó impulzusoknak mindennapi tevékenységünk szervezésében, kivitelezésében, agyunk memória-tartalmának kialakításában. Ehhez elengedhetetlen a több ezer éves erkölcsi, kulturális, etikai, vallási örökségünk jobb megjelenítése belsõ világunk mûködésében.

Adaptációs nyomáson a jelen gondolatmenetben alkalmazkodási kényszert, szelekciós nyomást kell érteni, amely nemcsak a biológiai, hanem a társadalmi/kulturális evolúció szintjén is mûködik. A biológiai evolúció közismert példái igazolják, hogy a környezet megváltozása az egyes fajok vagy azok bizonyos szervei, tulajdonságai megváltozását vonja maga után. Az új környezethez legjobban alkalmazkodó genetikai variánsok fognak eluralkodni a populációban. Minél radikálisabb a környezetváltozás, annál nagyobb szelekciós vagy adaptációs nyomásról beszélhetünk. Napjainkban az információs robbanás és globalizáció az emberi agy "környezetében" radikális változásokat okoz, hiszen az információfeldolgozásért felelõs szervünk környezetének elsõdleges komponense maga az információ, a külvilágból az érzékszerveinken keresztül felvett impulzusok tömege. Ennek hatékony elraktározásához elengedhetetlen a belsõ világunk (motivációs, érzelmi és általános fiziológiai állapotunk, több ezer éves kulturális hagyományaink) impulzusaival való társítás. Az agy információs környezetének spontán és irányított változásaiból eredõ biológiai és kulturális abnormalitásokat, fejlõdési zsákutcákat szeretném néhány biológiai evolúcióból vett példával illusztrálni, elõrebocsátva, hogy ezen mechanizmusok hasonló mûködése a társadalmi/kulturális evolúció szintjén nincs bizonyítva.

Darwin pintyei

A külvilági információ manapság olyan mértékben árasztja el agyunkat, hogy gyakran nem marad idõ és kapacitás a belsõ világból származó impulzusokkal való társításra, és ennek számos negatív következménye van. Nemcsak tudásunk, ismeretanyagunk válik felszínessé, hanem a lelki elsivárosodás és számos pszichiátriai megbetegedés is fenyeget. Agyunk információs környezete az elmúlt ötven-száz év során drasztikusan megváltozott. Az õsembertõl a XIX-XX. századig a feldolgozandó információ növekedése olyan lassú volt, hogy az agy feldolgozóképességének fejlõdése lépést tudott vele tartani. A közelmúltban a telefon, rádió, televízió, ma már mobiltelefon, internet megjelenése, az utazás egyszerûvé válása olyan információs robbanást és gyors globalizációt eredményezett, amely agyunkat már szinte megoldhatatlan feladat elé állítja. Minden biológiai rendszerre jellemzõ, hogy megpróbál alkalmazkodni a megváltozott környezethez, és ez agyunkra is igaz. A populációban különbözõ százalékban elõforduló spontán genetikai variánsok közül válogatja ki a szelekció a legjobban alkalmazkodó típust, és az fog elszaporodni a kevésbé jól alkalmazkodók rovására. Ennek mechanizmusát érzékelteti a Darwin pintyeirõl szóló biológiai példa.

A Galápagos-szigeteken az "el Nino" miatt hétéves periodicitással változik a száraz és nedves évszakok aránya, és ennek megfelelõen a pintyek eledeléül szolgáló magvak héjvastagsága. A száraz években, amikor vastag héjúak a magok, a nagy, erõs csõrû genetikai variáns terjed el a populációban, míg az esõsebb években a kis, vékony csõrûek dominálnak, s a másik erõsen visszaszorul, csaknem kipusztul. Ennek oka, hogy amíg a magvak héja vékonyabb, könnyedén szétpattintható a mozgékony, kicsi csõrrel, addig a kis csõrû egyedek az életképesebbek, hiszen fürgén elkapkodják a táplálékot a lomhább vastag csõrûek elõl. A száraz években azonban a vékony csõrûek alig tudják feltörni a sokkal keményebb magvakat, a vastag csõrûek viszont könnyedén megteszik. Így ehhez a környezeti körülményhez õk alkalmazkodtak jobban. S ez váltakozik hétévenként.

Vagy egy még ismertebb példa. A nyírfaaraszoló lepkék fehér szárnyúak, így a madár nagyon nehezen veszi észre õket a nyírfa kérgén. Van a populációban egy, néhány ezrelékes arányban elõforduló fekete variáns is. Ezt viszont a fehér nyírfakérgen könnyen észreveszi a madár, megeszi, ami meg is magyarázza, hogy ennek a variánsnak az elõfordulási aránya miért ilyen alacsony. Néhány száz évvel ezelõtt Birmingham környékén ipart telepítettek, és akkora szmog volt, hogy a város környékén teljesen befeketedtek a fatörzsek. Csodák csodájára, néhány év múlva a nyírfaaraszoló lepke fekete szárnyú lett. Természetesen nem arról van szó, hogy olyan okos a lepke, hogy gyorsan megváltoztatta a szárnya színét. A fekete variáns addig is jelen volt a populációban, csak az akkori környezeti körülményeknek a fehér változat felelt meg jobban, azt nem vette észre a madár. Mikor fekete lett a nyírfakéreg, a másik variánst részesítette elõnyben a szelekció, a másik változat uralkodott el a populációban.

Túlélési változatok

Be kell látnunk, hogy hasonlóan radikális méretû változás történt agyunk információs környezetében is. Agyunk számára a környezet jelentõs részben az információs környezetet jelenti, ugyanúgy, mint a lepkének a fatörzs színe vagy a pintyeknek a magvak héjvastagsága. Természetesen megindult az agy esetében is az adaptációs útvonalak keresése, ezek közül sorolnék fel néhányat. Egyik lehetõség, hogy az egyén megpróbálja limitálni az információözönt, kiköltözik a nagyvárosból, nem használ mobiltelefont, internetet, a televíziót kihajítja. Számos példát látni mindegyikre. Ez kerülése a konfliktushelyzetnek, menekülés. Egy másik mód, az elõbbinél sokkal rosszabb, de sajnos egyre gyakoribb: az alkoholizmus, a drogok világába való menekülés. Ez nyilvánvalóan nem fog adaptív stratégiává válni. A harmadik variáció is lehangoló: az ember megpróbálkozik az információözön kezelésével, feldolgozásával, ami sokaknak nem sikerül, s ennek eredménye a szorongás, a pánikbetegség, a depresszió, a skizofrénia gyakoriságának rohamos emelkedése. Az a tény, hogy mégsem kellett sokszorosára bõvíteni a pszichiátriai klinikák befogadóképességét, csupán az agy- és a gyógyszerkutatás rohamos fejlõdésének köszönhetõ. De nem hiszem, hogy ez lenne az út.

Ezeknek a problémáknak a társadalmi szintû felismerése elengedhetetlen a nemzet hosszú távú fennmaradásának és sikerességének szempontjából. A történelem számos példát hozott arra, hogy egy-egy szükségszerûség felismerése vagy fel nem ismerése hogyan vezetett egyes népek fennmaradásához, más népek eltûnéséhez. (Lásd feudalizmus kialakulása, a kereszténység felvétele Szent István idejében.) Véleményem szerint a civilizáció fejlõdésének jelen szakasza, az információrobbanás globalizálódó világunkban hasonlóan kritikus helyzetet teremt, hiszen az egyes agyakat és azok hálózatait - ami tulajdonképpen a társadalom - jelen formájában nehezen vagy nem megoldható feladat elé állítja. A probléma felismerése és hatékony kezelése minden nemzet saját feladata és túlélésének, sikerességének záloga. Egységes, külföldrõl átvehetõ receptek nincsenek, hiszen kulturális hagyományainkban, de genetikai felépítésünkben is olyan jellegzetes különbségek vannak, ami nemzetre, sõt esetenként egyénre szabott stratégiák kidolgozását követeli meg.

Önzetlen denevérek

Az emberi agy feldolgozókapacitásának elmaradása a megváltozott információs környezet által követelt szinttõl a kulturális evolúció más területein is zsákutcába vezethet. Százezer évvel ezelõtt az õsember száz-kétszáz tagú törzsi közösségekben halászott, vadászott, tudta, kivel hányadán áll, megosztotta-e vele a szomszéd a sikeres vadászat zsákmányát. Ebben a szûk információs környezetben a szociális viszonyok átláthatóak voltak az egyedek számára. Az emberi agy ilyen mennyiségû információ feldolgozására fejlõdött ki evolúciója során. Azóta az agy mérete, komplexitása, feldolgozóképessége biológiailag minimális mértékben fejlõdött, ami párhuzamosnak mondható a feldolgozandó információ növekedésével egészen a XX. század elsõ felében elkezdõdött információs robbanásig. Ma is a természeti népek Dél-Amerika vagy Afrika dzsungeleiben az õsemberhez hasonló kisméretû közösségekben élnek, a leghatékonyabb üzemek, az egyházi közösségek is hasonló méretûek, és egy városi ember telefonfüzetében is általában száz-kétszáz név szerepel. Ez az a méretû közösség, amelyen belül nyilván tudjuk tartani szociális kapcsolatrendszerünket a közösség többi tagjával.

Mi történik az emberrel, ha bekerül egy jóval nagyobb közösségbe? Erre elmondanék egy ismert biológiai példát, a Dél-Amerika õserdeiben élõ vérszívó denevérek példáját.

Ezek a denevérek 30-40 egyedbõl álló kis közösségekben élnek. Éjszaka indulnak vadászatra, de mindig csak néhány olyan denevér akad, amelyik talál megfelelõ méretû emlõsállatot, amelynek vérébõl jól tud lakni. Nappalaikat egymás hasi tájékának vakarászásával töltik, így tájékozódnak arról, hogy vajon melyik denevér lakott jól elõzõ este. Az éhen maradtak táplálékot fognak kérni a jóllakott egyedtõl, aki képes felöklendezni a vért, és szájból szájba táplálni társait. Egy denevér elvileg akkor járna a legjobban, ha õ mindig kapna a többiektõl, amikor kér, de ha tõle kérnek, õ sosem ad. Így jutna a legtöbb tápanyaghoz és energiához, ami jobb szaporodóképességet tenne lehetõvé. Ezáltal az "önzõ" géneket hordozó egyedek szaporodnának jobban a populációban. Ez azonban mégsem így történik, hiszen ezeknek a denevéreknek az agya pontosan olyan fejlett, hogy képesek memorizálni egy 30-40 egyedbõl álló közösségben, hogy ki az, aki önzõ volt, és ki az, aki nem. És akitõl soha nem kaptak, annak õk sem adnak. Ez pedig az önzõ géneket hordozó denevérek kipusztulásához vezet, s így kiszorul a populáció génállományából az a génegyüttes, amelyiknek a mûködése önzõ viselkedésre hajlamosít.

Mi történne, ha valamilyen módon rákényszerítenénk ezeket a denevéreket arra, hogy több tízezer, százezer tagú közösségekben éljenek? Akkor az a denevér járna a legjobban, amelyik senkinek nem ad, de ha kér, õ mindenkitõl kap, hiszen ilyen nagy közösségben képtelenek a denevérek memorizálni, hogy kivel hányadán állnak, és az önzõ egyedek rejtve maradnak. Ebben az esetben az evolúció, a szelekció az önzõ génállománynak kedvezne. Tehát egy olyan, genetikailag zárt, nagy közösségben, amelyben az agy kapacitása már nem elég arra, hogy pontosan monitorozza a közösség egyes résztvevõivel való szociális kapcsolatot, az evolúció az önzõ géneket (viselkedésmintázatokat) részesíti elõnyben, míg kis közösségekben, ahol az agy képes erre a monitorozásra, az együttmûködõ géneket (viselkedést) támogatja. Ez a törvényszerûség, úgy tûnik, emberi társadalmakban is mûködik, természetesen nem a genetikai, hanem a kulturális evolúció szintjén, és olyan embertípus kifejlõdéséhez vezet, amely kis közösségben, mint például család, munkahely, falu, együttmûködõ, de nagyobb közösségben, mint egy nagyváros vagy nemzet, már önzõ, és kihasználja mások altruizmusát.

Fontos társadalmi kérdés természetesen, hogy milyen kiutak lehetségesek ebbõl a kvázi biológiailag determinált önzésbõl. A diktatórikus rendszerek megtalálták a megoldást arra, hogy mindenki a közösséget, azaz helyesebben az adott rendszert szolgálja, hiszen mindenkirõl mindent tudtak titkosrendõrségük révén. Erre a megoldásra nem hiszem, hogy ma akármelyikünk vágyna. A megoldást megint csak abban látom, hogy elõtérbe kell kerülniük a belsõ világunkból származó impulzusoknak mindennapi tevékenységünk szervezésében, kivitelezésében, agyunk memória-tartalmának kialakításában. Ehhez elengedhetetlen a több ezer éves erkölcsi, kulturális, etikai, vallási örökségünk jobb megjelenítése belsõ világunk mûködésében. Hogy miért szükséges ez, erre is van egy jól ismert példám.

A fogoly dilemmája

Két fogoly ül egy cellában. Mindegyiknek külön-külön felajánlják, ha terhelõ vallomást tesz a másikra, akkor elengedik. Hogy gondolkodik az egyik? Ha a másik engem elárul, akkor jobb, ha én is elárulom, mert legalább bosszút álltam rajta. Ha a másik nem árul el, nekem akkor is az a jobb, ha elárulom, mert megszabadulok. Tehát bármit tesz a másik, nekem az a jobb, ha elárulom. Mivel a másik ugyanígy gondolkodik, ezért el fogják egymást árulni, és mind a ketten el lesznek ítélve.

Játékelmélettel foglalkozó matematikusok, köztük is a legnevesebb, Neumann János, erre kitaláltak egy játékot, ami hasonló dilemmához vezet. Két játékos játssza, mindegyiknek van egy együttmûködõ és egy önzõ kártyája, és ebbõl az egyiket kell egyszerre betenni. A pontozás úgy néz ki: ha mindketten az önzõ kártyát tették, kapnak 1-1 pontot. Ha mind a ketten az együttmûködõ kártyát teszik, kapnak 3-3 pontot. De ha az egyik az önzõ, a másik az együttmûködõ kártyát teszi, az önzõ kap 5 pontot, az együttmûködõ pedig nullát, ami a "büntetés" a naivitásáért. Hogyan gondolkodik az egyik? Ha a másik az önzõt teszi, nekem jobb, ha én is az önzõt teszem, mert legalább 1 pontot kapok, és nem nullát. Ha a másik az együttmûködõ kártyáját teszi, nekem akkor is az a jobb, ha az önzõt teszem, hiszen én 5 pontot kapok, õ meg nullát. Tehát bármit tesz a másik, nekem az a jobb, ha az önzõ kártyát teszem be. Mivel a másik ugyanígy gondolkozik, mind a ketten az önzõ kártyát fogják betenni, és 1-1 pontot kapnak, holott ha mindkettõ az együttmûködõt tette volna be, akkor 3-3 pontot kaptak volna. Mégis tudjuk, hogy azért a példa ellenére valahogyan kialakult az együttmûködés az emberek között, hiszen ez a társadalmi lét alapja.

Mi a megoldás? A matematikusok erre is rájöttek, hiszen csak annyit kellett tenniük, hogy a két játékossal a játékot nem egyszer játszatták le, hanem egymás után több százszor, és a feladat az volt, hogy minél több pontot gyûjtsenek. Nyilván néhány kör próbálkozás után azért mind a ketten rájöttek, hogy jobban járnak, ha az együttmûködõ kártyát teszik be, mert így 3-3 pontot fognak kapni, és nem 1-1-et. A lényeg tehát a tapasztalat. Az emberiség történelme során, de egyéni életünk során is rengetegszer lejátszottuk átvitt értelemben ezt a játékot. Ez tanított meg bennünket az együttmûködésre. Ezek az információk pedig belsõ világunk részét képezik, befolyásolják motivációinkat, érzelmeinket, mert egyébként csak ösztönszerûen cselekednénk. Ezért van szükségünk kulturális örökségünk minél jobb megjelenítésére a lélek hangjának mûködésében, és arra, hogy idõt adjunk belsõ világunknak a cselekedeteink irányításában, agyunk memória-tartalmának alakításában való részvételre. Az együttmûködõ emberekbõl álló közösség összességében mindig nagyobb eredményeket tud felmutatni, mint az önzõkbõl álló. Miért kapjon mindenki 1-1 pontot, ha kaphatunk 3-3-at is?

Másik kiút az önzésbõl: a példamutatás. Elgondolkodtató, hogy történelmünk során - de ugyanez elmondható más nemzetekre is - milyen sokan áldozták önként akár életüket is a hazájukért, ha úgy hozta a sors. Nem is kell messzire visszamenni, elég, ha az 1848-49-es vagy az 56-os szabadságharcra gondolunk. Ma már ez sajnos nem jellemzõ. Inkább az a tendencia uralkodott el, hogy a nemzetben gondolkodó embert megmosolyogják, kigúnyolják a csak a jelennek élõ önzõ sikeremberkék vagy az internacionalizmus, a globalizmus eszméiben hivõ, talajt vesztett egyének. Pedig az önfeláldozás a populáció fenntartása érdekében még a legprimitívebb élõlényeknél is megfigyelhetõ. Lesz-e az országban önfeláldozásra képes ember néhány év vagy évtized múlva, ha a médián keresztül csupán az önzõ viselkedésre, az egyén sikerességének mindenekfölöttiségére láthatnak példát a fiatalok? Tudnak-e így okulni a fogoly dilemmájából? Úgy gondolom, hogy nem, és ezért is kell harcolni a média jelentõs százalékának megszerzéséért a nemzeti oldal számára. Ezeken a csatornákon keresztül kell majd a múlt és a jelen példaadó személyiségeinek hitelesen megjeleníteni a közösségért, a nemzetért önfeláldozásra is képes egyént.

A legfõbb parancsolat

Harmadik lehetõség magának a szellemi környezetnek az alakítása. A biológiai evolúció, a szelekció irányát az állat számára determinálja a környezet megváltozása: Darwin pintyeinél az esõs, illetve száraz idõjárás következtében vékony vagy vastag maghéj, a nyírfaaraszoló lepkék esetében a nyírfakéreg természetadta világos vagy szmogtól sötét színe. Az ember azonban képes aktívan részt venni környezete megváltoztatásában, különös tekintettel a kulturális evolúció és adaptáció irányát meghatározó szellemi, társadalmi, információs környezetre, és ezáltal befolyásolhatja a társadalmat felépítõ egyénekre ható szelekciós erõket. Éppen ezért óriási a felelõsségük a szellemi környezetünket leghatékonyabban alakító médiumoknak, hiszen - visszatérve korábbi biológiai példánkhoz - bármikor tetszés szerint fehérre vagy feketére festhetik a nyírfák kérgét. Azaz irányt szabhatnak az egyén személyiségformálódásának, a közösséghez, társadalomhoz, erkölcsi-etikai kérdésekhez való viszonyulásának. Egy, a XX. század közepén még a haza szabadságáért önfeláldozóan küzdõ, nemzeti identitására büszke népet könnyedén át lehet alakítani egy önzõ, elmagányosodott, ideális fogyasztókból álló szürke tömeggé, elég ha a viszonyítási alapként, adaptációs iránytûként szolgáló szellemi környezetük "feketére" van festve. A fekete nyírfakéregre szálló fehér lepkét pedig hamar észreveszik a predátorok, a természetes szelekció mûködésének könyörtelen biztosítói. A fehér lepkék harca így csak szélmalomharc marad, amíg újra meg nem tisztul a nyírfák törzse a lerakódott szmogtól.

Az önzés az emberi társadalmakban annak az evolúciós/szelekciós folyamatnak a kikerülhetetlen terméke, amelynek törvényeit a Teremtõ programozta az anyagi világba, s amely a szervetlen anyag, majd a biológiai anyag, s végül a társadalmak/kultúrák fejlõdését lehetõvé tette. Az evolúciónak ez az utolsó fázisa azonban végveszélybe sodorhatja az egész emberiséget, hiszen az önzés nem csupán embertársaink kihasználásában nyilvánul meg, hanem Földünk ökológiai tönkretételéhez is vezet. Nem véletlen, hogy amikor az írástudók megkérdezték Jézust, hogy mi a legfõbb parancsolat, akkor azt válaszolta: Uradat Istenedet imádjad, és csak Neki szolgálj, de a másik, ugyanilyen fontos parancsolat: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat. Lehet-e ennél a négy szónál tömörebben, egyértelmûbben definiálni az önzetlenség parancsát? Akik nem hiszik, hogy a Biblia (ebben az esetben az Újszövetség) isteni sugalmazásra íródott, azok számára is elgondolkodtató lehet, hogy a Biblia írói, több ezer éves kulturális-társadalmi fejlõdés tapasztalatával a hátuk mögött miért pont ezt tartották a legfontosabb parancsnak, miért az önzést gondolták az emberi közösségek fejlõdését legrosszabb irányba terelõ evolúciós selejtterméknek. A vallásnak, a példaadó családoknak és a történelmi egyházaknak ma is kulcsszerepük van abban, hogy szellemi környezetünket aktívan alakítsák, és hogy az önzés helyett minél több szeretetet hozzanak a kisebb és nagyobb társadalmi közösségekbe egyaránt.